Másfél év

A minap 27-én voltak a drága gyermekeink 18 hónaposak, másfél évesek... már aznap is kavarogtak az emlékképek a fejemben, de mostanra érett ez egy bejegyzéssé. Felfokozta a dolgot, hogy barátaink Kornél kisfia megszületett ezen a napon; és a boldog szülőket hallgatva, ahogy a történteket mesélték, belőlem is dőlni kezdett a szó, és sorra jelentek meg az emlékeimbe égetett képek.
Lévén ikres kismama voltam, veszélyeztetett terhes is... várandósságom során milliószor hallottam, hogy "hú, meg jajj, meg koraszülés, meg mekkora has, stb....". Már akkor tudtam, hogy szót értünk majd az orvosommal, amikor közölte, hogy "Az ikerterhesség nem betegség, nem feltétlenül lesz baj, de tudnom kell, hogy a női szervezet alap esetben egy gyermek kihordására van kitalálva." Az ikerterhességet alap esetben a 38. héttől nem igazán szokták tovább engedni alap esetben. Rám is ez volt érvényes, pláne, hogy eléggé nagyok voltak a babák.
Előtte hetekben jöttek-mentek a frontok és az orvosom mindig úgy fogadott, hogy azt hittem pedig xy nap (amikor a front volt) megszülünk. A 37.hét betöltését követően, már nagyon szörnyüldözött, hogy mekkora  hasam és mekkorák a babák, de mondtam, hogy ugye nem fektet be; és alkut kötöttünk: Minden nap besétálok a kórházba NST-re (magzati szívhang ellenőrzés), és ezzel a sétám is le lesz tudva (ugyanis rengeteget mentem, és möondta, fogjam vissza magam!). De hiába a séták, a napi lépcsőzés a harmadikra, végül be kellett feküdnöm hétfőn (26-án) a kórházba, ahol megvizsgáltak és azt mondták valszeg másnap reggel császároznak.

Azt a tortúrát, hogy ez végül mi árán jött össze, most nem részletezem - nem ez a bejegyzés apropója. Lényeg a lényeg, hogy előkészítettek a műtétre a szülőszobán, közben a gyerkőcök olyan jól érezték magukat a pocakomban, hogy valószínűleg fogócskázhattak, mert csak úgy hullámzott a hasam. Aztán 10.47-kor megszületett Botond 3500g, 50cm-rel (miután az orvos kérlelte, hogy "Naaaa, engedd el anyát!", felsírt és el is vitték; aztán 2 perc múlva 10.49-kor Szonja is 3260g, 52cm-rel. Már a sírásuk is teljesen más volt :) Az a 5-10 perc, amíg elvitték megtisztogatni őket, egy örökkévalóságnak tűnt. Aztán érkeztek vissza sorra: először Botond, aki fintorogva szorított a szemén a lámpák miatt, ahogy behozták a műtőbe, odaemelték az arcomhoz és éreztem a magzatvíz illatát a kis pofikáján, megpusziltam. Aztán jött Szonja, aki meg nagyra nyitotta a szemét beérkezvén, a világot kémlelve, olyan volt, mint egy kecses kis mókuska, Őt is megpusziltam. Rendbe raktak, visszavittek a szülőszobára, aztán együtt voltunk, csak mi négyen, összebújva. Hazahoztuk őket, betettük a kiságyba és azóta mennyi, de mennyi minden történt...
ez az elmúlt másfél év olyan volt, mint egy röpke pillanat, úgy eltelt - de ahol kezdődött az mélyen az elmémbe vésődött, és sose felejtem el azt az érzést, bár azóta nap mint nap sok újabb gyönyörű pillanatot is kapok Tőlük.