A sebhelyes arcú

Ugye-ugye hogy beindult a blog az elmúlt pár napban? Hát hiába, agyban azért már megírtam ezeket a bejegyzéseket, csak nem jutottam el addig, hogy begépeljem, de a többi dolgaim lerendeztem gyorsan, és most ennek a pár napja van, amikor itt is megpróbálom magam beérni. Persze így is vannak dolgok, amik mára már okafogyottá váltak, de nem gond, mert van helyettük más...

Botond, amikor megszületett már mindenki az első kép láttán is azt mondta: "Tiszta apja!". Ez egyre több mindenben kezdett/kezd beigazolódni.
Az biztos, hogy kinézetre Rá hasonlít (bár az igazat megvallva én nem Attilát látom benne, hanem őt látom). Az ördög a részletekben rejtőzik, ugye?! Igen, ugyanis a szeme vágása, a szemöldöke íve tisztára Apjáé, a mérges nézése is egyértelműen; meg az akaratossága is kísérteties hasonlóságot mutat. No és persze deréktól lefelé is egyértelműen rá hasonlít, de csak formára, méretre NEM! :) (ez volt itt a kis pajzánság helye).
Persze azért hozzátenném, gyerekkoromban - én is emlékszem - a térdem és a könyököm nekem is többnyire plezúros volt, úgyhogy ez a sérülési "hajlam" duplázódott a gyerekeinkben.
No de azt nem gondoltam komolyan, amikor mondtam Attilának, hogy: "Ha olyan jó gyerekek lesznek, mint Te voltál, Te jársz velük majd a balesetire!". Erre tessék, mostanság már nincs olyan hét, hogy valamelyik gyereken valahol ne lenne valamilyen külsérelmi nyom.... többnyire Botondon.
Kezdődött ez anno a harapdálásokkal, amikor lila fognyomosak voltunk.
Ezek a harapásnyomok a legkülönbözőbb helyeken tűntek fel: arcon, kézen, ujjon, háton, combon... Történt egyszer, hogy mentünk oltásra és a doktornéni oltás előtt elővigyázatosságból végigvizsgálta a gyereket, és hosszasan nézegette, tapogatta a gyereken lévő foltot, aztán pironkodva megszólaltam, hogy a tesó megharapta... kicsit ciki volt.
Aztán, ahogy elkezdtek járni, jöttek az egyéb jellegű sebesülések is: színváltós hematóma foltok, bőrhorzsolások, karmolás, körömbeszakadás, szájfelharapás...de eddig hála az égnek sebészet nélkül megúsztuk! Reméljük, ez sokáig így is marad! :)
Persze többnyire sikerül úgy időzíteni a dolgot, hogy családi fényképezkedés is legyen; pl. Szonja névnapján lila folttal a homlokán :) De persze nem is mindegyikről készül már fotó... például combikán és térden is akad most is egy pár darab...

A legutóbbi sebesülés a gumicsizmás szaladás és megbotlás eredménye Botond arcán (kb. 2 napja gyógyult be a legutóbbi horzsolás nyoma) - nem utolsó a világfájdalom az arcán, amit a fénykép készítésekor bevágott. Persze annak is tudhatók be ezek a nyomok, hogy utánozhatatlanul esnek úgy el, hogy a kis kezüket nemhogy nem teszik ki maguk elé, de szigorúan maguk alá teszik és így nagyobbat lehet pofira esni :( ... no de ezt is megtanulják majd egyszercsak. Inkább sok apró esés, mint egy nagyon nagy!

Kétszer kettő néha hat...

... avagy ikreknél a "négykezes" evés helyett hatkezesről beszélhetünk, ami végül is lassan négykezes, de abban az én kezem nincs benne....
A kanál alkalmazása már megy egy ideje nálunk, bár ez az elején inkább csak "figyelemelterelés" volt számukra. Valahol olvastam, hogy a gyerekek ez elején sokszor unatkoznak evés közben, és ezért nem akarnak enni. Ezért kapták meg a kanalat, amivel ilyenkor elvoltak, amíg én pakoltam a kis szájukba az ebédet.
Mondjuk nem panaszkodom, mert egy pár alkalomtól eltekintve, ami a fogzási időszakban volt, nem volt gondom azzal, hogy nem esznek. Mondjuk nap közben nem szoktunk nassolni, én hevesen ellenzem a kekszezést, kuki evést, meg ilyeneket. Babakocsiban út közben sem eszünk, kizárólag tölcsért ha én fagyizok. Mindenkinek megvan a heppje a gyereknevelésben is, nekem ez az egyik. de cserébe elmondhatom, hogy délben ketten megesznek annyi főzeléket, amit én egyedül, sőt az utóbbi időben nőtt is ez az adag. Szóval a kanalazással sikerült oda eljutnunk, hogy már több, mint az ennivaló felét egyedül bekanalazzák, a végén segítek én és átavanzsálunk a két kétkezesből egy hatkezesbe :) De tekintsétek meg saját szemetekkel is, ahogy Szonja kanalazik és ahogy Botond eszeget huncutkodás közepette. Ez változatlan: Szonja a hasát jobban szereti, Botond meg inkább dödrög :)

Ez a kanalazás dolog is a valamit valamiért alapon megy: kanalaznak, viszont azóta jobban pürésítem megint a főzelékeket. De így megeszik legalább egyedül és bár többnyire nekem két-három kanálnál többet nem sikerül velük együtt ebédelnem, de az evést mint szocializációs tevékenységet tanuljuk :) Ezért van az is, hogy a kis asztalnál is kis széknél evést ismét etetőszékre cseréltük. Viszont reggelizni már tudunk együtt, és boldogan elmondhatom, hogy családi közös vacsorák vannak, amikor körbeüljük az asztalt és együtt eszünk. 

Vacsorára meg reggelire persze szó nélkül megeszik a darabos kaját, ezzel-azzal töltött péksütit egészben is oda lehet adni nekik, elmajszolják. Persze azért továbbra is Szonja inkább kenyeret eszik, míg Botond inkább felvágottat - így az evés vége felé közeledve mindig tányért cserélünk...

És hogy érezzétek milyen bevállalós is vagyok, céklás krumplit is ettek már saját kanállal, mint a képek is tanúskodnak róla. A joghurtos gabonapehelytől cifrábban szoktak kinézni, mert azt egy idő után kézzel is pakolják, ha már a kanalazásba belefáradtak. De összességében elégedett vagyok, mert eddig háromszor kellett csak ruhát cserélni evés után - az is az én hibám volt, mert pl. ma hígra sikerült kicsit a kelkáposzta főzelék.

Apropó fogzási időszak -ha már említettem- mára fejenként az előírt tizenhatból 14 tejfoggal büszkélkedhetünk, mivel nagy kínok és sikítások árán a felső szemfogak is kidugták a hegyüket, bár a további kinövesztésükkel még küzdenek szegénykéim, így mostanság gyakran nézem a holdat az égen éjszakánként... nagyon szép, de kibírnám a látványa nélkül! Íme a mostani fogtérképünk:

Hravacka 2013

Kissé megkésve íme a Horvátországi nyaralásunk memoárja... videók belinkelésének hiánya volt a késedelem oka...bocsánat. de talán jó is így az őszben még egy falat nyári emlék....

No ez is megvolt és sajnos nagyon hamar vége is lett.... drága kicsi gyermekeink első nyaralása, Horvátország, Zadar, Hotel Donat, augusztus 10-17-ig. 1 hetet voltunk, meg nekem plusz egy hét volt az össze-, és kipakolás :D - ezért is késlekedtem a blogbejegyzéssel.
A nagy dicséretet bezsebeltem Apától, ami a pakolást illeti. Ugyanis szinte kongott a kocsi csomagtartója, az összes cuccunk: 1 gyerekágy, az "újdonsült igen olcsó és nagyon jól bevált babakocsi, egy közepes méretű bőrönd a gyerekek cuccaival, egy hátizsák nekem, egy apának, és két strandszatyor: egy a gumi fürdős cuccoknak és egy, ami a megérkezés után majd a partra kell cucc, és biztos, ami biztos 1 karton mentes víz és 10 bébiétel.
 9-én fürdés után keltünk útra, este fél 9 magasságában; és mivel útba esett beugrottunk Sümegre a Dédimamihoz és Marcsihoz egy 10 perce; aztán uccu neki. Hajnal 3 óra magasságában már kezdtük kutyául érezni magunkat, 4-kor megálltunk egy kis egészségügyi pisi-szopi szünetre és kb. hajnal 5 óra magasságában begördültünk a hotel parkolójába. Botond horkolva aludt, Szonja pedig jóga pózban-nyakában a lábával.

Délután 14-től lehetett elfoglalni a szállást, így aludtunk még egy kicsit az autóban, majd fél 7 körül keltek a gyerekek és mentünk le a partra, ahol délután 2-ig itt tartózkodásunk legkinlódósabb óráit töltöttük. Hála az égnek a gyerekeket nem igazán viselte meg az utazás, nem borult a napirendjük nagyon, jót aludtak ebéd után.
Ezen a napon ették meg az első és utolsó bébiételüket; mert aztán halat, cápa húst, grillezett zöldségeket, krémlevest ettek, mint a nagyok: ) A kajával elégedettek voltunk, csak mindig ment a harc az etetőszékekért, mert meglepően sok kisgyermekes volt; persze volt egy-két állat szülő is, aki a 4-5 éves gyereket is etetőszéklbe ültette, bár alig fért bele...
Nagyon tetszett Nekik a víz, pláne Szonja volt elemében, fürdött és merült Apával,  ringatózott a csónakban; míg Botond inkább az ölemben pancsikolt szívesebben, végül ő is ráérzett a csónakozás ízére, most nektek is elmondja, milyen volt. Pár nap múlva meg ha már látta a vizet, húzott oda minket, akár a  tengerről, akár a szálloda medencéjéről volt szó; és hisztizett, ha eltérítettük.

Akiknek kételyeik vannak, hogy ilyen idős gyerekkel nekiinduljanak-e a nyaralásnak, ez úton üzenem, hogy: IGEN. Bár a welness hétvégénk is várakozásaimon felül sikerült; azért őszintén megvallva izgultam kicsit. Mert hát mégiscsak külföld, mégiscsak tenger. De az ég világon semmi gond nem volt. Igaz, ami igaz, mindent a lehetőségekhez mérten, de a gyerekek igényeihez igazítva, a mi pihenésünket is szolgálva alakítottunk ki. Így egy otthonitól eltérő, de minden nap ismétlődő "nyaralási napirendet" követtünk: Reggeli 8-tól, szedelőzködés, aztán irány a part, esetleg fürcsi és egy kis babakocsis sétás szundítás után (míg Apa kibúvárkodja magát), aztán családi fürcsi, játék. Ebéd 13 körül, aztán alvás, és ismét strandolás, - olykor a szálloda medencéjében - játék a parton egészen vacsiig. Hát így teltek a napjaink.
Egyik nap azért kirúgtunk a hámból, mert bizony 20 órakor még
az ágy közelében sem voltak a gyerekek, ugyanis besétáltunk a pár km-re lévő Zadar belvárosába. Hangulatosan megvilágított híd, szűk utcácskák, turisták kavalkádja, utcai zenészek, jó illatok. Botond olyan izgalomban volt, hogy nem aludt el; de Szonja már hazafelé úton szundított egy kicsit.
Aztán sajnos nagyon gyorsan eltelt ez az egy hét, és pakolnunk kellett. Délelőtt 11-kor kellett kicuccolni a szobából, és úgy döntöttünk, hogy az este utazáshoz mindenképp ragaszkodunk így aznap estig (illegálisan tovább használva az all inclusive karkötőnket és szolgáltatásokat) élveztük a Horváth tengerpart nyújtotta örömöket.
Jó volt, szerettük, élveztük, visszavágyunk! Reszkess 2014 nyara, mert jövünk! :)

Másfél év

A minap 27-én voltak a drága gyermekeink 18 hónaposak, másfél évesek... már aznap is kavarogtak az emlékképek a fejemben, de mostanra érett ez egy bejegyzéssé. Felfokozta a dolgot, hogy barátaink Kornél kisfia megszületett ezen a napon; és a boldog szülőket hallgatva, ahogy a történteket mesélték, belőlem is dőlni kezdett a szó, és sorra jelentek meg az emlékeimbe égetett képek.
Lévén ikres kismama voltam, veszélyeztetett terhes is... várandósságom során milliószor hallottam, hogy "hú, meg jajj, meg koraszülés, meg mekkora has, stb....". Már akkor tudtam, hogy szót értünk majd az orvosommal, amikor közölte, hogy "Az ikerterhesség nem betegség, nem feltétlenül lesz baj, de tudnom kell, hogy a női szervezet alap esetben egy gyermek kihordására van kitalálva." Az ikerterhességet alap esetben a 38. héttől nem igazán szokták tovább engedni alap esetben. Rám is ez volt érvényes, pláne, hogy eléggé nagyok voltak a babák.
Előtte hetekben jöttek-mentek a frontok és az orvosom mindig úgy fogadott, hogy azt hittem pedig xy nap (amikor a front volt) megszülünk. A 37.hét betöltését követően, már nagyon szörnyüldözött, hogy mekkora  hasam és mekkorák a babák, de mondtam, hogy ugye nem fektet be; és alkut kötöttünk: Minden nap besétálok a kórházba NST-re (magzati szívhang ellenőrzés), és ezzel a sétám is le lesz tudva (ugyanis rengeteget mentem, és möondta, fogjam vissza magam!). De hiába a séták, a napi lépcsőzés a harmadikra, végül be kellett feküdnöm hétfőn (26-án) a kórházba, ahol megvizsgáltak és azt mondták valszeg másnap reggel császároznak.

Azt a tortúrát, hogy ez végül mi árán jött össze, most nem részletezem - nem ez a bejegyzés apropója. Lényeg a lényeg, hogy előkészítettek a műtétre a szülőszobán, közben a gyerkőcök olyan jól érezték magukat a pocakomban, hogy valószínűleg fogócskázhattak, mert csak úgy hullámzott a hasam. Aztán 10.47-kor megszületett Botond 3500g, 50cm-rel (miután az orvos kérlelte, hogy "Naaaa, engedd el anyát!", felsírt és el is vitték; aztán 2 perc múlva 10.49-kor Szonja is 3260g, 52cm-rel. Már a sírásuk is teljesen más volt :) Az a 5-10 perc, amíg elvitték megtisztogatni őket, egy örökkévalóságnak tűnt. Aztán érkeztek vissza sorra: először Botond, aki fintorogva szorított a szemén a lámpák miatt, ahogy behozták a műtőbe, odaemelték az arcomhoz és éreztem a magzatvíz illatát a kis pofikáján, megpusziltam. Aztán jött Szonja, aki meg nagyra nyitotta a szemét beérkezvén, a világot kémlelve, olyan volt, mint egy kecses kis mókuska, Őt is megpusziltam. Rendbe raktak, visszavittek a szülőszobára, aztán együtt voltunk, csak mi négyen, összebújva. Hazahoztuk őket, betettük a kiságyba és azóta mennyi, de mennyi minden történt...
ez az elmúlt másfél év olyan volt, mint egy röpke pillanat, úgy eltelt - de ahol kezdődött az mélyen az elmémbe vésődött, és sose felejtem el azt az érzést, bár azóta nap mint nap sok újabb gyönyörű pillanatot is kapok Tőlük.

Lépcsőjárás

Ismét nagyon rég írtam :( Hát ez már csak ilyen, de most igyekszem az elmúlt hetek eseményeit egy-egy bejegyzésben pótolni.
A napjaim rohannak, és kihasználva a nyár utolsó napsugarait, ha épp nem zuhog az eső irány sétálni. Azért is vagyok már ilyen merész, mert már nem kizárólag cipeléssel van esélyem le-, illetve feljuttatni a gyerekeket az emeletről. Már jó ideje mennek ugye (kb. 1 éves koruktól), de azért a lépcsőzés az más. Legalább is a magasföldszintes harmadik emeletről igen. Már jó ideje érdekelte őket a dolog, meg lépcsőztek is, de az nem igazán ment, hogy a három emeletet bevállaljam velük. A derekam meg hát na valljuk be finoman szólva sz@r :( ... de hálát adok érte, hogy a várandósságom alatt és még el nem indultak elég jól bírta a sérvem - valószínűleg a súlygyarapodásuk is kb. ekkorra érte el a számomra kritikus határt (kb.20kg).
Lényeg a lényeg, már hónapok óta a krémezés, TENS készülék és masszázs sem segít, konstans derék-, és hátfájással küzdök. De mindez eltörpül a mellett a jó hír mellett, hogy mostanság esélyesek vagyunk a délelőtti sétákra, még ha felfelé olykor a nadrág térdét és a tiszta kis kezeket is be kell áldozni egy négykézlábas lépcsőmászást beiktatva. De ebből is ki lehet jönni pozitívan: már a kézmosás is elég jól megy, azon nagyon jókat kacagtak az elején, amikor a szappanos kezüket egymáshoz sikáltam, most meg már ha beszappanozom, ők is csinálják; de az összesből a számukra legjobb rész, amikor végre megnyitjuk a csapot és lehet vizezni. Egy gondolat erejéig visszatérve a lépcsőzésre; egy hét után azon kaptam magam, hogy Szonja felfelé menet, egyedül, állva a korlátba kapaszkodva ment felfelé a lépcsőn. De ha végképp nem megy a dolog, akkor sós zsákként hónom alá kapva őket felviszem őket, közben mókázva - így nekem és nekik is könyebben megy... aztán összeroskadok az előszobába érve! :)
A lépcsőzés kapcsán ismét megerősítést nyert az a dolog, hogy milyen máshogy fejlődnek. Legtöbbször eddig ez úgy zajlott, hogy Botond valamit megcsinált vagy el kezdett ügyesebben csinálni, majd Szonja egyszer csak lekörözte; szóval váltogatják egymást, mikor ki az ügyesebb - ez mondható ez a mozgásfejlődésre, lépcsőzésre és evésre is.
Az időhiányt indokolja továbbá, hogy most már nagyjából beállt a "délelőtt nem alszunk napirend", így naponta 2 óra van, amikor nyugi van, ilyenkor meg többnyire olyan dolgot csinálok, amivel haladni akarok, de nem tudok, ha ébren vannak (pl. szekrényben pakolás, felmosás, vasalás, vegyszeres tisztítás, erkély rendbetétel, stb. ). Most kb úgy néznek kia  napjaink, hogy 6-8 között valamikor van keláés reggel (ez a fogfájástól, frontoktól függ), utána reggeli 8-9 körül; aztán ha jó az idő séta. Fél 12-12 körül ebédelünk, aztán jön a szundítás kb. 14-ig. Utána megint séta és 17 körül jövünk haza, és uzsonna van, aztán 19 körül vacsi és este fél 8 körül fürdés, így 20 körül ágyban vannak és kb. 15 percen belül mélyen szuszog és alszik mindenki :) (Kicsit félve írtam ezt le, mert tényleg igaz, hogy amint az ember elújságolja, hogy valami beállt egy üzemmenetre, akkor az hamarosan változik....)
És végül egy gondolat: A gyermekek mind angyalok! ... legalább is ha alszanak, tuti...! :)
Imádom Őket! És ha ébren vannak és beléjük bújik a kisördög akkor is, mert olyan huncutok olyankor!

Irgum-burgum

Irgum-burgum, jogos a morcogás.... nyári szabadságra ment a blog?! ... Jah.... :(
Mostanság krónikus időhiányban szenvedek, így ez sajnos a blog rovására ment... mert a gyerekekére ugye nem mehet! :)
Szóval ahogy az lenni szokott, a nyaralásból hazatérve (ja igen, azzal a bejegyzéssel is adós vagyok, már nagyrészt kész, Apától várok még hozzá videókat) egy hét volt kb., mire mindent rendesen kipakoltam, kimostam, visszapakoltam a szekrénybe. Persze nehezítette a dolgomat, hogy most már bizton kijelenthetem, nincs délelőtti alvás... ebből kifolyólag a porontyok igénye rám vonatkozólag megnőtt; amiből egyenesen következik, hogy a "saját" idő tovább rövidült; és a közös játékidő ezzel párhuzamosan nőtt.
A gyerekek közelében lehetetlenség számítógépezni - legalább is én Apával ellentétben én nem igazán tudok -, mert akkor mindenki rárabol az egérre, nyomogatni akarja és nyomogatja is a billentyűzetet, tapogatja a monitort, stb...
És akkor most essen szó ezekről a kis hógolyókról! Szonja legújabb heppje, hogy felveszi valamelyik cipőm és abban mászkál klattyogva fel-alá a lakásban. Kezdődött úgy, hogy a kinn felejtett cipőinkbe folyton beleléptek, majd Botond kipakolta a cipősszekrényt és a megtalált kincset Szonja magáévá tette. Először csak egy egy lapos talpú cipővel próbálkozott, aztán a sikeren felbuzdulva másnap egy magassarkú cipőben is ment pár kört, a sort pedig a papucs követte.
Na tessék...íme a bátorságom jutalma: egy miszlikbe tört üvegfedő. Gondoltam, csak gyorsan írok pár sort, amíg a gyerek elpakolászik itt mellettem... hát elpakolászott :) Egye-fene elkároljuk a blog számlájára... :)
Szóval folytatva a dolgot, - hopp közben lopni próbálják az egerem - Botond újítása a hétre pedig az, hogy az eddig folyton fordítva tolt nyuszimotorra ráül és a rendeltetésszerű használatnak megfelelően végiggurul a lakáson, persze akadályhoz érkezve többnyire nem megfordul, hanem inkább tolat. És végre apa tanítása eredményt hozott: megtanult horkolni Ő is! :) (Szonjának már korábban is ment)
Tegnap egy darázs repült be a konyhaablakon, mire mindketten felfelé nézve mutogatták a kis ujjukkal, amerre repült. Én bátran mintegy 3 perces küzdelem után konyharuhával a kezembe kiűztem, megvédve Őket. És pótolva a látványosság hiányát az ujjammal eljátszva a darazsat  zümmögtem és megcsikiztem Őket végül - na ezzel a játékkal kb. negyed óra gurgulázós kacagást sikerült elérnem :) Isteni volt, ezekért a percekért érdemes élni... egy apróság és féktelen örömöt okozhatok vele a drága kincseimnek! Szonja pedig megtanulta a zümmögést, amit Apának be is mutatott délután.
Az együtt játszásuk is egyre inkább megy, már fogócskáznak, bújócskáznak, és ha valaki hamarabb felkel, addig-meddig ügyködik, hogy a tesót is felkelti.
Szonja a vakmerőbb kettőjük közül, ez egyértelműen kijelenthető. A minap a szopifotel karfájára mászott fel, még jó, hogy ott voltam és gyorsan letessékeltem; majd felültettem Botondot a pelenkázóra, visszapillantottam és már megint fenn volt, és abban a pillanatban zuhanni is kezdett... még földet sem ért szinte, de már fel is emeltem. Baj nem volt, nem lett csak riadalom a részéről :) De a kommandós kiképzés továbbra is folyik, immáron kihelyezett helyszínen: tegnap barátoknál voltunk és a bátor gyerekek gondolták megpróbálnak lemenni a lépcsőn egyedül. (Persze itthon a lépcsőházban mindig megállnak a lépcső tetején, amikor megyünk le, de hát nem itthon voltunk és Apa meg arra ment le...) Szonja a korlát mellett kapaszkodva próbálkozott, épp őt néztem, hogy összejön-e, míg a lépcső másik szélén Botond valami csodától vezérelve úgy döntött, hogy ő kapaszkodás nélkül próbálkozik. Így végül kommandós mozdulatokkal 2-3 lépcsőfokot bucskázott ügyesen oldalt fekve. Baj ismét nem lett, se egy karcolás, se egy lila folt; csak Szonja úgy féltette a tesót, hogy túlordította Botond riadalmát. Ilyenkor jó két gyereket egyszerre vigasztalni, amikor egymást gerjesztik... éljen a dolby sorround hangzás!
No most tényleg megyek és mielőbb jelentkezek ismét! ... Remélem! :)

Botondról hamarosan pótolom a képeket és videót, csak még fényképezőn van!

Szemet-szemért, fogat fogért... sírást szemfogért

Ami az előzményeket illeti: múlt hétvégén főzőnap volt az Audiban, ahol természetesen - immáron negyedik éve - jelen voltunk. Az első jelenlétünk úgy történt, hogy Attila haza jött és közölte: "Beneveztem a főzőnapra, Te főzöl, 30 főre!"  Mindezt kb. 2-3 évi 2 főre gázon főzéses tapasztalatommal. De nagyon jól sikerült a csülkös bableves fánkkal, bográcsban készítve! :) azóta is mentünk minden évben és főztünk-ettünk. Tavaly is képviseltettük magunkat, de mivel picik voltak a gyerkőcök nem mi főztünk, csak néztünk, sétáltunk, ettünk és füstölődtünk. Az évben teret engedtünk az új energiának, a bevásárlást vállaltuk csak mi be. a menü tárkonyos csirkeragu leves volt kürtős kaláccsal, ami a gyerkőcöknek is nagyon ízlett.

Az idén gondoltuk, végre a játszóházban is tudunk valamit csinálni, amiből összességében az lett, hogy kb. 10 percet ültünk a játszószőnyegen Szonjával, majd felfedezett egy babakocsit, felbuzdult hogy tologatja. én naiv anyuka révén felhúztam a szőnyeg szélén lévő cipőjét, hogy akkor megyünk egy kört a teremben (ahol mellesleg  még számomra is fülsüketítő volt a gyerekkoncert, ha a nézősorból hallgattuk volna) - mire az ott ücsörgő, meg nem mozduló, gyerekekkel nem foglalkozó animátor az "ugye nem baj, ha megyünk egy kört itt?" kérdésemre morcosan rázta a fejét, hogy csak a szőnyegen lehet használni a babkocsit! Kedvem lett volna mondani, hogy ugyanmá de mutassa meg, hogy a kb. 5x4 méteres játszószőnyegen, amin 5 anyuka, 5 gyerek és kb. 30 fajta játék volt szanaszét hogyan hogy a fenében tologassa a gyerek a babakocsit; de ehelyett a gyerek ordítása közepette lefejtettem a babkocsiról a kis kezét és látványosan távoztunk. Teljesen igaza volt Szonjának, ezt más anyuka is megmondta. Botonddal is próbálkoztunk, de ide már nem vittem be, így szabadtéren egy lufihajtogatást és egy ingyen fagylaltozást bevállaltunk, míg Szonja aludt.

Mellesleg ez az idei főzőnap számomra nem volt az igazi (hogy úgy mondjam), mert többnyire arról szólt, hogy a gyerekeket felváltva vagy együtt hurcibáltam, hogy ne legyen nyígás (pláne Botond volt nyűgös és csimpaszkodós). aminek aztán a megfejeléseképpen éjszaka Botond majdnem másfél órát sírt hajnalban, így Őt nyugtatgattam. És amikor elaludt, és rá egy órára én is elaludtam volna, Szonja sikított fel.

Reggel bár nem feltételeztem semmi változást, azért körbenéztem a szájukban. Botond egy fenti szemfogat növesztett, míg Szonja alul a két kis kisegér foga mellett egy-egy metssző fogat. Hát ez volt az oka a megelőző két nap nyűgnek. Nem számítottam ilyen hamar a szemfogra, azt mondják, az nagyon faj, és szegény Botondot meg amúgy is nagyon megviseli ez a fogzás. 

A főzőnap előtti napokon többször be-belázasodott Botond, de semmilyen más tünete nem volt, még a hangulata is teljesen rendben volt - lehet hogy ez is ennek volt betudható. 

Lényeg, a lényeg.most már mindenki rendben van... egyelőre!