De aztán mióta már a gyerekek megvannak, és pláne mióta "nagyobbak", és ők is kifejezik egyre inkább az érzéseiket, könnyen könnyeket csalnak a szemembe.
Botond például mostanság mindig azt mondja - miután odabújt hozzám és az apró kezeit szorosan a nyakam köré fonta - hogy: "Anya! Te szeretlek téged!" A "Te" nem tudom pontosan, hogy kerül oda, de gyanítom azért, mert hogy nekem szánja, és én vagyok a "Te"... vagy lehet, hogy csak duplán akarja nyomatékosítani, hogy engem szeret :) :) <3Valahogy mostanában úgy érzem, még inkább ragaszkodnak hozzám... De lehet, ez abból is fakad, hogy egyre inkább megcsap az elválás szele, napi szinten a gondolataimban van, hogy már csak pár hónap, és véget érnek a teljes egészében együtt töltött napok. :(
Félreérté ne essék, nagyon várjuk az ovit - Ők is, és én is, hogy mi minden fog történni, mennyi élménnyel jönnek majd haza, miket fognak mesélni, hogyan fognak még inkább okosodni. Csak hát ugye, ilyen már soha többé nem lesz, hogy így együtt lennék velük, csak hétvégéken - de a hétvégék most is mások, mint a szürke - nem igaz, mert amúgy általában sosem szürke! - hétköznapok. Szóval nagyon készülünk az ovira, sokat sétálunk arrafelé, megnézegetjük az ovi falára festett képeket, szaladgálnak a babakocsi feljárón. A szeptemberi kezdéshez szükséges papírokat is úgy intéztem, hogy együtt mentünk be Velük; és már nagyon várják.
Amikor benn voltunk, kifelé jövet kezével balra mutatva mondta az óvodavezető, hogy ez lesz a csoportjuk, a Mókuska. Mire Botond (!!! tudjátok, ő mennyivel visszahúzódóbb és távolságtartóbb, meg nehezebben oldódik) megszólalt, hogy: "Menjünk be!" Már épp elkezdtem volna tiltakozni, mire a hölgy kedvesen megnyitotta a csoport ajtaját és betessékelt minket. Erre az előtérbe érve Szonja szólalt meg:- Anya, most levesszük a sapit és a cipőt és bemegyünk játszani!
- Neeeeem, most nem megyünk be, majd ha ide fogtok járni! - mondtam mosolyogva; de még be sem tudtam fejezni a mondatot, és jött is a gondozó néni, hogy beinvitálja a csoportszobába.
- Anya gyere, menjünk be! - ragadott kézen pici lányom, miközben Botond csodálta a kis szekrények ajtaján sorakozó jeleket és elkezdte sorolni őket:
- Kék hajó, ez piros labda, és ez virág, fehér virág, stb....
Óvodavezető is elkezdett unszolni, hogy menjek csak be Szonjával, hisz úgy szeretné látni a csoportszobát. De én a "kegyetlen" anyuka ismét próbára tettem és kihívás elé állítottam gyermekem - gondolva, hogy ezzel egy újabb lépést teszünk az önállóság és leleményesség irányába.
- Kicsikém, ha tényleg érdekel, menj be a nénivel, szívesen megmutatja a csoportot - mondtam neki. És nem lepődtem meg, hogy a mondat végén már kéz a kézben tűnt el szemem előtt a csoportszoba ajtajában. Meséltem nekik, hogy majd szeptembertől úgy lesznek a mindennapok, hogy jövünk, átöltöznek, bemennek a csoportba, játszanak benn és kinn is, esznek, alszanak, és miután felébredtek, nemsokára már jövök is értük, hogy hazamenjünk. Persze a mondat végére azért beleszaladt a könny a szemembe, de gyorsan "lenyeltem" a gombócot a torkomból - nehéz azért ez, bár minden nap erősítem bennük, és magamban is, hogy jó lesz. A minap arrafelé mentünk a boltba, mire Szonja elkezdte csicseregni: "Anya, majd nyár végén fogunk ide járni oviba, és jövünk és BEÖLTÖZÜNK óvódásnak és bemegyek játszani... a "ojacskákkal" (=lovacskákkal). Imádom az ilyen mondatokat, és szeptembertől az is fog még nagyon hiányozni, hogy bár most még tudom, hogy ez abból fakadt, hogy meséltem, hogy átöltöznek majd, mielőtt bemennek a csoportba; onnantól sok mindent nem fogok látni, ami a nap folyamán történik velük, amilyen hatások érik őket.Szóval visszatérve az eredeti gondolathoz, egyre inkább tudnak szeretni és kimutatni a szeretetet. Anyák napjára is a kis virágcsokorral a kezükben közölték, hogy "Boldog szülinapot, Anya!" - és most akkor ne hatódjak meg?! :)
Fiú és lány - teljesen máshogy fejezi ki szeretetét és kötődését. Botond többnyire, ha kettesben vagyunk. Ilyenkor sokszor két kis kezével megfogja az arcom két oldalt és jól belenéz a szemeimbe, odadörgöli a kis pofikáját az enyémhez, vagy csak magához húz és mondja, hogy "Bújj ide mellém! Anya öjejj engem!". Vagy újabban az "Anya beszélni szeretnék veled!" a szeretgetésre felszólító mondata, míg korábban az "Anya fázok, nagyon fázok!"-kal próbálta kiprovokálni az ölelgetést :)
Szonja másabb, ő ha lemegyünk sétálni többnyire kiköveteli, hogy fogjam a kezét, és inkább sétál kézen fogva, mintsem biciklire üljön. Meg újabban fésülgeti a hajam, és mikor kész, közli:"Anya, te királynő lettél!"
És igen, szeretetet adni és szeretetet kapni meg kell tanulni! Nekem ebben nagyon jó mestereim voltak és vannak, köszönet érte a családomnak!!! <3 - és most már látványosan elkezdhettem learatni a "munkájuk/munkám" gyümölcsét. Megkapom nap mint nap azt, ami miatt mindig is úgy éreztem, hogy a világ legcsodálatosabb dolga anyának lenni: hogy látod a gyermeked/gyermekeid szemében a ragaszkodást és feltétlen szeretetet csillogni, hogy ahogy téged megérint, úgy senki mást, és hogy Te vagy neki a minden... egy ideig... És úgy szeretnek viszont téged, ahogy Te szereted őket! <3 ... ugye-ugye, hogy szentimentális vagyok! :)
