Minden korszaknak megvan a saját heppje. Most épp ott tartunk, hogy az utánzásegyre inkább felerősödik. Így a főzés egyre jobb móka. Eddig is szívesen főztek - illetve kolompoltak - velem, de most már a játék konyhában is egyre többször alkotnak, hozzák a pohárban illetve fazékban a cuccokat, hogy kóstoljuk meg; és nagyokat kacagnak, amikor szürcsölve vagy nyammogva imitáljuk az elfogyasztását.
Ezen felbuzdulva és mivel Botond már hajnal 5 órától ébren volt és le akartam kötni, így tegnap almás palacsintát csináltunk Vele, míg Szonja Apával tévézett. Beleszórta a vaníliás cukrot, a sütőport, megkavarta és míg egy pillanatra elfordultam, merőkanállal meríteni próbált a serpenyőbe, ahogy tőlem látta - csak sajnos 2 cseppet sikerült csak eljuttatni odáig, a többit végigcsurgatta a főzőlapon. (Még szerencse, hogy ilyen könnyen tisztítható hiper-szuper főzőlapom van és egy mozdulattal letöröltem, mielőtt a pici kezeivel szana-széjjel mancsingolhatta volna :)Tegnap délben ahogy főztem, Botond megjelent ismét és Szonja is perceken belül ott termett, és már kavarták is a habarást a levesbe. Igaz, még így egyenlőre kétszer annyi idő elkészülni, de édesek, amilyen odaadással csinálják, és a világ minden kincséért sem szeretném a lelkesedésüket letörni.
Ma vacsorára melegen gőzölgő kakaós csigát álmodtam meg , egy nagy pohár hideg tejjel. A gyerekkel alvás után házilag készített gyurmával próbáltam alkotni manuális tevékenység gyanánt - inkább csak én alkottam, ők nézték és pakolászták az alkotásaim -, de kellően lekötötte a figyelmüket, így aztán szaladtak és szabad játék volt utána.Gondoltam, itt az alkalom, hogy megcsináljam a csigákat, mert most úgyis elvannak, és mivel gyorsan kész, vacsi időre pont ki is sül majd.
Épphogy kigondoltam, elővettem a lisztet, Botond már ott is ólálkodott körülöttem, odahúzta a székét és belemászott - ugyanis már kb. 2 hete magától felmászik a székébe. Aztán segített megint beleszórni a hozzávalókat majd elleste, ahogy nyújtottam a tésztát és megmutatta, hogy Ő is tudja, hogy kell használni a sodrófát. Igazi kis séf a drágám, minden fakanalat gondosan lenyalogat, nem számít hogy habarást, sima lisztet vagy tésztát kavart vagy kavartam vele. De a legkedvesebb rész az volt, mikor leültünk enni és azzal a huncut mosollyal a szája sarkában evett. Kérdeztem, hogy ízlik-e Neki, mire bólogatott... mondom, hogy azért olyan finom, mert Ő csinálta, erre még huncutabb mosoly és még nagyobb fejbiccentés volt a válasz, majd odadugta a buksiját az enyémhez.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése